Ataraxia útja

A születés vihar. Álmok kavargása.

Káosz őrületbe sodró táncolása.

Vad forgás szelébe olvadó szédülés.

Tajtékzó tengerben mámorosan fürdés.

Aztán néma csend lesz. Megfordul a világ.

Kezd csillogni a távolban egy-két szilánk,

Mely megvilágíthat oly furát és csúfat,

Mellyen a valóság éle kicsorbulhat.

S megpillantottad. Itt ül előtted minden.

Örök élet, és reménykedésben Isten.

Felmagasztalod hát, és ragyog a szemed.

Addig míg a valóság burka felreped.

Aztán néma csend lesz újra. Bomlik az ész.

Először szörnyű, és keserű az egész.

Feldereng előtted a régi út vége.

S eme béke, miért az egész megérte.

Finom izzás

Nem sziklaként állok a hegyek tetején.

Nem erős fal vagyok határok peremén.

Nem hangzavar a lényegemnek veleje.

Nem vagyok nap, mi az egek egy szelete.

Szélfújásként hasítok lassú hatással.

Atmoszféra a lényem finom vonással.

Rezgés, izzás, pezsgés vagyok. Lét szépsége

Fénysugárként léptetne végleg érvénybe.

Megtörténik bennem a kedves átfolyás.

Úgy marad meg sejtjeimben, mint változás.

Boldog érés, megformáló tapasztalat

Játszótérré bontja a börtön falamat.

Álomóceán

Álom szárnyain lebeg a való lényeg.

Tudatában remegnek elhaló fények.

Elme érez, szemek látnak.

Van értelme a világnak?

Véletlenek lebegnek szinkronba fonva.

Magukból rejtett jelentéseket ontva,

Hogy mindez a szép végtelen.

Pezseg benne az értelem.

Minden az énség, mégsem ural észlelést.

Útja során teremti a sok tévedést.

Mégis épp ez a szép benne:

Homályban búvó értelme.

Haladok, mint hullám az óceánjában.

Visszatérek hozzá tudatos álmában.

Eme egész csak úgy teljes,

Ha a vége az értelmes.

Kilépő

A lét nemes filharmónia, gyönyörű.

Zafír szólamokkal hintázhatom benne.

Olyan nyugtalan-sűrű volna és szörnyű,

Ha megnyugvó vége sohasem lehetne.

Őrült hullámzás vidám élménye ilyen

Pörgés, sürgés, forgás. Megunhatatlanként

Pózol a butácska, és gyermeki szíven,

De ha örök volna, elnyelne katlanként.

Így megnyugtat és biztonsággal fon körbe,

Hogy minden elmúlik és elenged engem,

Mikor megtettem, miért jöttem a földre,

És utamra bocsát, ha tovább kell mennem.

Mellékhatás

Viharoknak közepén menedékemhez

Szaladok. Hozzásimul jelenlétemhez.

Nyugodt elmém tapasztalatot értelmez.

Feltárul, mily messze jár a cél.

Ecsetem festékét vásznomra leheli.

Sötét mélységéből egébe emeli.

Szépsége érzésem tévútra tereli.

Katarzis íze nem végállomás.

Sikerben gazdagodásom furfangja szép.

Tévedést bölcsességének visszhangja tép,

Mert igazságos útra a szív akkor lép,

Ha világos lesz: ez mellékhatás.